Az előző blogbejegyzésemhez kapcsolódva...
2010 júniusában sajtó-műhelybeszélgetést szerveztünk, melynek témája az „Etikus újságírás” volt. A rendezvényen több napilap, online orgánum képviseltette magát.
A háttérbeszélgetés célja – s a továbbiakban is bízom abban, hogy mások számára is kiemelt jelentőségű -, hogy egy platformon beszélhessünk arról, mi felé halad a mai újságírás, milyen lehetőségek vannak a helyes irány felkutatásában, kinek, mi az álláspontja ebben a témában.
Nem félek kimondani, hogy az előzménye a háttérbeszélgetésnek nem más, minthogy néhány médium nyíltan, letagadhatatlanul és arcátlanul végzi bértollnoki tevékenységét – amelyeket természetesen nem állt szándékunkban meghívni erre az első találkozóra.
Bértollnok meghatározására találtam egy kielégítő definíciót:
Induljunk a kályhától. 2002-ben (mint ahogy 2006-ban is) lakosaink, a terézvárosiak minket bíztak meg azzal, hogy képviseljük érdekeiket. Nagy megtiszteltetés volt akkor is, hogy kollégáimmal együtt ilyen nagyra becsülendő megbízást kaptunk. Persze másoknak ez olyan volt, mintha a fogukat húzták volna. Egy-másfél év felkészülés, álnok szervezkedés után a másik oldalon összeállt egy olyan csapat, amelynek nem számított más – talán még az sem, milyen eszközökkel -, csak az, hogy 1998-hoz hasonlóan hatalomhoz jussanak – a képviselet már őket nem is érdekelte. Ennek egyik eszközének pedig a sajtót hívták partnerül. Találtak pár olyan újságírót, akik a fenti meghatározásba igencsak beleillettek/beleillenek, s hadjáratot indítottak a terézvárosi vezetés ellen.
Néhány képviselőtársam – természetesen a másik oldalról – szabadidős tevékenységévé vált a feljelentgetés. Feljelentették már a Terézvárosi Önkormányzatot, személyemet, képviselőtársainkat, munkatársainkat. Természetesen ennek tényéről az újságírók beszámoltak, hiszen hír. Viszont az nem hír, hogy alaptalan vádakkal egészítették ki mindazt, ami valótlan. Azért, hogy jó hírnevünket megőrizzük, sajtó-helyreigazítási pert – sajnos pereket – indítottunk. A Bíróságok egyetlen perben sem marasztaltak el, sőt, 31 sajtó-helyreigazítás megjelenése után azt kell mondjam, elszomorító, hogy még mindig vannak olyan orgánumok, amelyek a sajtóetika kódexét sutba dobva még mindig ugyanazon elv szerint cselekszenek.
Minden rágalmazó cikk megjelenésénél lelki szemeim előtt látom, ahogy a filmekből jól ismert piros telefon megcsörren az etikátlan újságíró asztalán. Természetesen valamely másik oldalon álló képviselő van a vonal túlvégén, s leadja a hamis fonalat. Azt a fonalat, amely nem kibogoz valamit, hanem éppen, hogy úgy van csavarva, hogy mindenképpen a terézvárosi vezetés jöjjön ki rosszul, láttassék rossz színben.
Mivel szélmalomharcnak gondoltam lassan a jobboldali sajtóval szembeni egyoldalú párbeszédet, nyílt levéllel fordultam a MÚOSz.-hoz (Magyar Újságírók Országos Szövetsége), melyet Önökkel is megosztok:
NYÍLT LEVÉL A MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK
Tisztelt dr. Eötvös Pál Elnök úr, tisztelt Újságírók!
Az utóbbi időszakban egyre többször jelennek meg a sajtóban olyan „hírek”, melyek még erős jóindulattal sem közelítik meg az etikus újságírás alapjait. A legtöbb esetben ezek már-már súrolják a rágalmazás, a hitelrontás határait, sőt, sokszor át is lépik azt. És itt nem csupán azokra a megjelenésekre gondolok, amelyek a Terézvárosi Önkormányzatot is érintik… Mindez elkeserítő jövőt vetít előre.
Tisztában vagyok azzal, hogy az újságíró leírja, amit tapasztal, ami történik. Éppen ezért elfogadható, hogy ha feljelentés történik ellenem (amely Wertán Zsolt kereszténydemokrata képviselőtársam szabadidős elfoglaltságává vált az utóbbi időszakban, megjegyzem, minden esetben az ítéletek ártatlanságomat bizonyították), az megjelenik az újságok hasábjain. Ez hiteles tájékoztatás, a tények közlése.
Azonban úgy vélem, hogy a hitelesség és a tények közlése nem áll meg a feljelentés, a gyanúsítás pillanatában. A lakosságnak ahhoz is joga van, hogy az ügyeket teljes egészében, azaz az ítélethirdetésig megismerje. Ahogy én, mint gyanúba kevert állampolgár is megérdemlem, hogy tisztázzák a nevem a vádak alól a média csatornáin keresztül. Ez azonban már nem történik meg.
Ki szeretném emelni, nem a tényfeltárással, hanem a „gyorséttermi” újságírással van a gond. Megveszem, megeszem, elfelejtem. Megírom, megjelentetem, elfelejtem. Néhány „újságíró” az információk beszerzése után addig jut, hogy leírja, valakit meggyanúsítottak valamivel. Hogy később az illetővel kapcsolatban milyen ítélet születik, az már nem érdekes. De addig is bármi történik, gyanúsítottként emlegeti, ha nemcsak egy esetben indítanak ellene pert, hogy valósan vagy alaptalanul, teljesen mindegy, több ügyben gyanúsított személyként fogják feltüntetni. Viszont ha ejtik a vádat ellene, felmentik, az már nem jelenik meg.
Hogy miért, csak sejtéseim vannak…
Mindez direkt („nem független” újságírás) vagy indirekt (információhiány, alapvető szakmai hiányosság) módon történik? Az eredmény tekintetében szinte teljesen mindegy.
Azt nem állítom, hogy ezen hiányos tudósítások már részét képzik annak az „elszámoltatásnak”, amelytől az utóbbi időben hangos a média. Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy ezzel az inkorrekt, szakmaiatlan, több esetben etikátlan hozzáállással a társadalom felesleges hergelése folyik. Mindehhez megadják az alaphangot az olyan politikai szlogenek, mint a „20 évet a 20 évért”.
Tudom, tudjuk, hivatalosan, jogi úton az egyoldalú, hiányos tájékoztatás ellen sok esetben semmit nem lehet tenni, hiszen a szólás- és sajtószabadságot is megsértenénk ezzel. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy több ember, család, életét és cég, civil szervezet működését örökre ellehetetleníthetik egy-egy ilyen cikkel, hiányos tájékoztatással.
Vajon abba belegondolnak-e az ilyen cikkeket szerző újságírók (sic!), hogy ezzel nem csupán politikusoknak, polgármestereknek és cégvezetőknek okoznak kellemetlen pillanatokat. Hiszen jelen állás szerint mindenkinek félnie kell, hogy véletlenül se kerüljön a hírekbe saját maga, rokona, ügyféle, ügyfélköre – se okkal, se ok nélkül, mert akkor célkeresztben lesz. És ezt tudja a „konkurencia” is…
Ezúton kérem a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, illetve annak elnökét, hogy fenti észrevételeinkkel kapcsolatban – szabályzatuknak, etikai kódexüknek megfelelően - foglaljanak állást. Amennyiben igénylik, természetesen küldünk Önöknek egy „csokor hírt” is az utóbbi időszakban megjelent cikkekből, bár úgy gondolom, hogy mindez nem szükséges az elvi állásfoglaláshoz.
Válaszukat ezúton is köszönöm!
Tisztelettel:
Verók István
Terézváros polgármestere
Nyílt levelemre az Etikai Bizottságtól kaptam választ, mely a következő linken található:
Ennek hatására döntöttünk úgy, volna érdeklődés egy olyan háttérbeszélgetésre, amelyen a vitatott tárgy a mai, XXI. századi politikai újságírás, a tabloidizáció (bulvárosodás), voltaképp az „Etikus újságírás”.
Nagy örömömre szolgál, hogy dr Halák László, a MÚOSz Etikai Bizottságának elnöke, aki a választ megfogalmazta, valamint dr Árnyasi Katalin ügyvédnő is elfogadta előadói meghívásunkat.
A téma több szempontból való megvilágítása véleményem szerint nagyon hasznos volt. Többek között szó esett sajtótörténelmi alapokról: az előző rendszerben könnyebb volt újságot írni, hiszen a cenzúra pontosan előírta, mit és hogyan kell papírra vetni, mi az a téma, amely tabu. Manapság sok szakmabéli visszasírja azokat az éveket, hiszen akkor az állam volt az egyetlen korlátozó egység, ma viszont minden újságnál egy új cenzor, a tulajdonos jelent meg (tankönyvek is tulajdonosi cenzúrának nevezik). Ő dönti el, milyen vonalon haladjon az újság, mely oldalnak kell megfelelnie, honnan számíthat nagyobb bevételre. Ez nem más, mint tény.
Az is tény, hogy az újságírók tudják: addig nincs baj a helyreigazítással, ameddig az nem párosul kártérítéssel is (ekkor ugyanis a tulajdonos gazdasági jóléte kerül kockára). Kérdem én: miért kell pénzbüntetés is ahhoz, hogy komolyan vegyék a szó hatalmát? A gyermeknek sem kell verés ahhoz, hogy felfogja, rossz úton halad.
A háttérbeszélgetésen Halák Úr elmondta, hogy nem újkeletű ez a jelenség. Sajnálkozva számolt be arról, hogy februárban indítottak egy szerveződést, melynek keretében felkérték a magyar újságíró-társadalmat arra, hogy együtt, közösen tegyenek az Újságírói Etikai Kódex nevében a szakmáért. Természetesen a legtöbb orgánum csatlakozott a kezdeményezéshez, kivéve azokat, akikkel nekünk, mint Terézváros Önkormányzatának is sok problémája akadt.
A továbbiakban szó esett az újságírók oktatási színvonaláról, az akkor még csak előterjesztett új Médiatörvényről, a helyreigazítások hatékonyságáról, s természetesen volt olyan újságírói felszólalás, akinek más téma volt fontos (leginkább aktuálpolitikai kérdéskörben érdeklődött a tisztelt kolléga), de összességében meg kell, valljam, minden kétségem elszállt afelől, hogy nem létezik olyan: Etikus Újságírás. Igenis létezik, s nem vagyunk egyedül. Csak ahogyan a jó hír nem rendelkezik hírértékkel, sajnos elnyomják a jó és etikus újságírót is, hiszen nem lételeme a másik aláásása melletti szenzáció. Nem csak az áldozatok kérdőjelezik meg a mai tollforgatók egy részének szakmaiságát – vagy annak hiányát -, hanem maga a szakma is.
Úgy vélem, jó úton haladunk és igenis van értelme annak, amit csinálunk. Úgy hiszem, minden ember számára hasznos, amit mi ezen a napon elindítottunk, s folytatni is kívánjuk.
